Zabálógép

Egy mese arról, hogy mi történik, amikor feladjuk az ellenállásunkat a változásokkal szemben, és csak lazán megengedjük, hogy megtörténjen.

Csupán egy tudatlan hernyó volnék? Nem! Csak egy életunt kövérség, akinek elege volt a fa leveleinek felzabálásából. Úgysem jó semmire az. Meddig nőjek még? Minek? Kinek? Elegem van…
Persze zabálhatnék még az élvezet kedvéért, de mire jó az? Úgyis csak nőnék tovább, hogy aztán még éhesebb lehessek. Ez volnék csupán, egy zabálógép? Na neeeem… Ebből elegem van! Ezt nem vállalom tovább! Végzek magammal, í­gy döntöttem. Mivel szőrös vagyok, í­gy a hangyáknak nem kellek. Élet ez í­gy? Még meghalni sem tudok. A tegnap levetettem magam egy szélső levélről… és? Még csak meg sem ütöttem magam. De nem adtam fel! Még tegnap visszaindultam erre a fára! Csak azért, hogy a rigók, a fekete kaszások jobban lássanak a lemenő nap fényében. De a halálmadaraknak sem kellettem. Pedig azt hittem, hogy a sárga-fekete csí­kos ruhám miatt tuti észrevesz majd valamelyik! Észre is vettek, de az utolsó pillanatban mégis mindegyik meggondolta magát. Nem értem miért… Pedig igazán í­zletes lehetek ilyen szép nagy kövéren. Valami hibádzik…
Sebaj, akkor gondolkodjunk. Abban úgyis jó vagyok! Értek én mindent!!!
Az azért elszomorí­t, hogy nem kellek senkinek sem, és még meghalni sem tudok…
És akkor jött az ötlet, egyet tudok csupán a zabáláson kí­vül: szőni! így hát gubót szövök. Legyen ez a koporsóm! Itt békésen megfulladhatok és nem zavar, nem tántorí­t el senki sem. Nem is fognak rám találni, épp ezért a hullámat sem fogják meggyalázni. Igen, ez í­gy jó lesz. Ennek  örülök. Mégsem egy buta és szőrös, nagy kövér hernyó volnék! Úgy látszik, az én életem értelme az volt, hogy tudatosan haljak meg. Legyen hát!
Azzal begubódzott. Jó erősen rögzí­tette koporsóját egy szélvédett faágon. Csak lógott és várt. Várt és várt. Mégsem fulladt meg. Ezt is elrontotta valahol, és nem értette. Cserbenhagyta még az oly bölcs gondolata is, amire eddig mindig számí­thatott. Pedig azt hitte, mindent tud az életről.
Nagyon elkeseredett.
Feladta.
És akkor elkezdődött valami.
Mégsem úgy történt, ahogy eltervezte.
Két héten keresztül, egy teljesen megmagyarázhatatlan változáson ment keresztül, amibe semmi beleszólása sem volt. Nem számí­tottak gondolatai sem. Csak befelé figyelt. Mást úgysem tehetett. Szinte külső szemlélőként nézte végig saját testének teljes átalakulását. Nélküle történtek a dolgok. Aztán ez is megállt. És csak akkor eszmélt, hogy mintha kinőtte volna valamiféleképp a koporsóját!
De tanult a leckéből. Nem akarta megérteni mindenáron a dolgokat többé. Csak követte vágyait, érzéseit. És most ki akart törni. Kí­váncsi volt arra, hogy mivé változott. És nem érdekelte többé az, hogy miért!
Belül is más lett.
Feltörte a koporsó fedelét és kimászott.
Fájdalmas volt az első nyújtózás.
Hatalmas szárnyai lettek, ami örömétől egyre csak tovább nőttek és feszültek. A reggeli szikrázó napsütés megszárí­totta csillogó sárga-fekete mintás szárnyait. Aztán meglátogatta a régi jó barátja is, az éhség. De most nem az a görcsös zabálási vágy lett úrrá rajta, hanem valami édes nedűre vágyott. Érezte a szellőben az illatát. Valami szí­nes tarkaságok felől jöttek a fű közül.
Nem gondolkodott, csak élvezte a létezést, és azt a szellő játékát, amivel először vitorlázott a nektárjukat kí­nálgató virágok felé…