Nagy kutyaugatás verte fel a kastély udvarát. A cselédek otthagyták munkájukat, és mindenki az istálló felé szaladt.
– Mi az? Tolvaj? Már megint? – kiáltott le a kastély ura, egy csinos, barna körszakállas fiatalember. – Az a gaz Német János lesz. Mit lopott? Hozzátok ide.
Mert a cselédek csak azt hallották a zajban, hogy hozzátok ide, egy juhászember vezette a bűnöst.
– Mi az ördög, te Tógyer, mit rejtegetsz te a bundád alatt?
– Farkaskölyök, nagyságos uram – visítozott egy asszony.
– Farkas? Lássuk! – és a nagyságos úr leszállt a verandáról. Egy karcsú, nyúlánk farkaskölyök vetette villodzó szemeit az uraságra.
– Mit akarsz a farkassal, Tógyer? Te, ez veszett egy állat.
– Nem az, nagyságos úr, szelíd ez, mint a bárány – szólt a juhászember, s leemelte nehéz, zsíros kalapját.
– Ajándékba hoztad?
– Nem én, csak eljött eljött velem, kísér mint egy kutya.
– No hát, ezt a bestiát agyonütöd.
– A világ minden kincséért sem. Fölnevelem.
– De akkor nem maradsz nálam, Tógyer.
Egy darabig nézett urára a juhász, s aztán lassan, vontatva mormogá:
– Feleségem is meghalt, a két gyermekemet is elvitte a himlő, nekem most már ez mindenem.
– Te bolond, de ha ez megnő, a bárányaidat, juhaidat, az egész nyájamat felfalja.
– Nem teszi. Ugye nem teszed Jóska? – és a paraszt meghúzogatta a szép állat hosszú fülét. A farkas e kedveskedésre felkúszott a mellére, s nyalni kezdte az orcáját.
– Hogy az Isten verje meg! – suttogták nyihogva-vihogva a cselédek, főképp az asszonyok, kik nem tudtak betelni egy igazi farkas nézésével.
-Tógyer – fordult az uraság a juhászhoz – ezt a fenevadat nem tarthatod meg. Farkas csak farkas marad, a végén téged is megöl. Ezer példát tudok rá. Lehúzzuk a bőrét, Vencel kitömi.
– Nem, nagyságos uram, nem adom semmiért.
– Akkor megválunk egymástól, Tógyer.
– Nem bánom.
– Nem bánod? Itt hagyod a jó helyed?
– Ha másképp nem maradhatnék.
– Semmiképp sem.
– Akkor hát én megyek.
– Mindjárt? Ne légy ostoba. Becsületes jó ember voltál mindig, az apámat is híven szolgáltad, nem szeretném, ha bolondot csinálnál. Gondold meg a dolgot.
– Könyörgöm, meggondoltam. Én ettől a farkastól el nem szakadok.
– Megtartod?
– Meg.
– Megbolondultál, Tógyer? A nagy bánat, értem, elvette az eszedet. És hogy került hozzád ez a farkas?
– Nem tudom, csak ezt találtam egy hajnalon a meghalt fiam bölcsőjében.
– Te ostoba, csak nem gondolod, hogy ez a farkas… – és nevetett az uraság.
– Hátha Isten azt akarta, hogy Jóska lelke menjen belé? Hiszen úgy néz, úgy sír, úgy kér, úgy simogat.
– Látom el ment az eszed. Karácsonyig maradhatsz: de akkor aztán vége minden érzékenykedésnek. A farkast megnyúzzuk. Most eredj. Tálasné, adjon Tógyernek valami ennivalót, aztán egy kis pálinkát is. A farkast meg ne lássam többet.
Tógyer megfordult s a farkaskölyökkel elballagott. Az uraság nem sokat adott az egészre, tán el is felejtette rég, amikor karácsony estéjén beállított a kastély udvarába Tógyer, de a farkassal, amelyből ekkorra már egy derék, sötétszürke, fekete csíkú pompás állat lett.
– No Tógyer, odaadod a farkast?
– Nem.
– Akkor mehetsz is.
– Úgy akarom, csak a levelemet kérem, már el is szegődtem a havasokra a báróhoz.
Kedvetlenül adta ki az uraság a juhász bizonyítványát, mert az emberrel mindig nagyon elégedett volt.
– Beláthatod, Tógyer, hogy egy juhásznak farkast tartani őröltség.
– Hát én ebből egy jó segítséget nevelek.
Sokáig nézett az uraság a távozó hű ember után, és azon gondolkozott, ne lője-e le a farkast. Aközben az istálló mellett eltűntek.
Csöndesen ballagott a juhász. Előtte a farkas ugrándozott, vígan hegyezve hosszú, hegyes, kemény füleit. Bemélyedtek az erdő sűrűjébe a havas fenyvesek közé.
– Jóska – szólalt meg a juhász egy faviskó előtt -, itthon vagyunk. Majd meglátom, milyen ember lesz belőled. Jó kenyeret hagytam el miattad.
Mintha értette volna az okos állat a nagy cselekedet jelentését, szökdösve nyaldosta gazdája kezét, ruháját.
A juhász tüzet rakott, fazekat tolt mellé, s dudorászva főzögette puliszkáját. Ha megmozdult, ha fölkelt, vigyázva lépegetett, hogy Jóskát ne zavarja. Hadd nézze a tüzet, és várja, hogy a vacsora előkerüljön. Került egy kis juhtúró is. Jó kedvvel, elégedetten tálalta ki egy fatányérra a szép sárga puliszkát. Mikor megvacsoráltak, körüljárták a hodályt. Nincs-e baj? Valami szemtelen farkas nem szimatol-e a közelben? A farkaskölyök körülszaladgálta a nyájat, mint egy jó kutya, s odafeküdt a számára készült vacokra.
– Jóska, aztán ember légy. Ha zajt hallasz, tutulj. Látod ezt a szerszámot? – és kihúzott a bőrös mellénye alól egy vaskos revolvert. – Ide nézz, ezzel hatot lövünk. Vigyázz, most egyet elsütök.
A farkas a pisztolylövésre, mint a kutya, ide-oda szökött.
– Vigyázz, Jóska, most te vagy a pásztor, én nyugszom egy keveset.
Lenyugodott a fáradt ember. Mily jól esett neki, mikor egy-egy percre felébredt, és ott előtte látta a farkast, amint az nézi és őrzi – és futkárosz körülte.
Nem, nem hagyja a Jó Isten az embert magára.
Eljött a tavasz, utána a nyár felséges szép napokkal, éjekkel. A nyájban nem volt egy hiba. Jóska becsületesen végezte tisztét.
Tógyer egy napon, bizony a szentandrási vásárkor volt, egy és más eladnivalókkal, finom bőrökkel és jó túróval, sajttal bekészült a vásárra.
– Jóska, idehallgass! Most itt te vagy az úr. Úgy. Szemed mindenütt ott legyen, fiam. Az éjjel farkasok neszét hallottam. Érted? Itt a Talpassal vigyázzatok. Baj ne legyen. Estére hazakerülök én. Kell egy kis bocskor, süveg is jó lenne. Meg egy szíj a nadrágomba rézcsattal. Dohányka. Látod, fiam, sok kell egy házhoz, ébren legyetek. Úgy.
Megsimogatta a juhász a Jóskát, talán úgy a feje tetején meg is csókolta, vetett Talpasnak, a fehér komondornak egypár jó szót, s leindult a hegyről a szomszéd torony felé.
Hogy, hogy nem, Tógyer valahol eliddogált. Pajtásokra akadt – s a zsidónál nagyon jó pálinkát mértek.
Belenyúlt már a hideg, havas téli éjbe egész éjfél felé, már éppen indulni akart, köszönt is, fizetett is, vígan tapogatta tüszőjét, ahol szép pénzecske gyűlt egybe, mikor egy kutya odabújt a lába közé.
– Mi az? Te vagy, Talpas? Te véres vagy. Ki tépte le az egyik füledet?
Mintha egy kést szúrtak volna a szívébe – a farkasra gondolt. Csak nem tett valami gazságot?
Odakapott pisztolyához. A szemeit vad tűz borította el. Ment, futott a hegyről a hegynek. Előtte a kutya – szivárgó vérével megfestve a havat.
Mint a vad nyögött, üvöltött fel, amikor meglátta, hogy a nyáj szerteszakadozva, itt-ott.
– Jézus! – kiáltott. – Ez itt mind meg van ölve öt, tíz, tizenöt! Jóska!
A farkas véres fülekkel, befestett szőrrel szökött gazdája elé.
– Mi ez? – mutatott Tógyer vad haraggal a lemarcangolt bárányokra. – Hát ez a becsület? Jóska, hát nem a fiam vagy te, látom, hanem egy bitang farkas!
Kihúzta revolverét, s egy dörrenéssel leterítette az állatot.
Azzal ment tovább, hogy felmérje a kárt. A juhok között két óriás farkas feküdt – élettelenül, borzasztóan összemarcangolva.
Végigszaladt a borzongás a juhászon.
Nagyot, kínosat nyögött.
Látta, hogy ő itt rettenetes munkát végzett: azt lőtte le, aki hűségével ezt a két vadat szétszaggatta.
Odament Jóskához.
– Jóska, Jóska, te.
Rávetette magát az élettelen állatra, csókolta, ölelte, fölvette, míg kimerülve oda nem esett a hóra a farkassal.
Harmadnapra arra járó pásztorok ott találták – egy helyt a két óriás farkast, egy csomó lemarcangolt juh között, más helyen meg a másik farkast Tógyerrel.
Hideg tetemeik fölött ott feküdt a kutya nyöszörögve, s a pásztor kezét nyalta.
Tolna Lajos (1837-1902)
