Egy vágtató lovas igyekezett távoli célja felé.
A nyeregkápán ott lógott egy degeszre tömött zacskó, tele arannyal, amit időnként megtapogatott, mintha attól félne, hogy valaki elveszi tőle. Amint a folyóparthoz ért, gázlót keresve leugrott lováról, de mielőtt átúsztatott volna, bement a sűrű bozótba, hogy dolgát végezze.
Időközben egy kisfiú vetődött arra, és meglátta a gazdátlan lovat. Csak játszani akart vele, s észrevette a zacskót. Megrázta, hát csörgött benne valami. Nosza megörült az új játéknak, leoldotta a nyeregről, s elsétált vele.
Mikor a lovas visszatért, szeme nyomban a zacskót kereste. Amint látta, hogy eltűnt, éktelen haragra gerjedt. Ki lehetett a tolvaj? – nézett körül, s ekkor megpillantott egy öreg koldust, aki szerencsétlenségére éppen arra járt. Rögtön rá rontott.
– Te gazember, nyomban add vissza a pénzemet!
– Nincs nálam egy paisza sem! – tiltakozott az öreg, de hiába kiabált, nem menekülhetett, a dühöngő férfi agyonverte.
A folyó túlpartján, a domb tetején épp egy tanítómester időzött követőivel. Mindent jól láttak, de az események olyan gyorsan zajlottak le, hogy nem tudtak közbeavatkozni. A tanítványok értetlenül álltak, s nagy zavarukban így fordultak mesterükhöz:
– Kérünk, mond meg nekünk, hol az igazság! A kisfiú vitte el az aranyat, s mégis a szerencsétlen koldus bűnhődik? Hát igazság ez?
A mester csak mosolygott, majd szépen elmagyarázta:
– Ez a lovas az aranyat a kisfiú édesapjától lopta, az öreg koldus pedig évekkel ezelőtt megölte a lovas férfi bátyját.
Mi az eseményekből csak azt látjuk, ami közvetlenül a szemünk előtt zajlik le. Nem ismerjük sem a múltat, sem a jövőt, s a jelennek is csupán kis töredékét. A cselekvés és visszahatás szövevénye évekre, évszázadokra nyúlnak vissza, s olyan, mint a ruha szövete: van egy szál, az átbújik a többi alatt, aztán új és új követi, s így kialakulnak a bonyolult minták. De ha csak egyetlen szálat nézünk, csak a minta töredékét látjuk, s nem tudjuk összeállítani az egész képet.
