Mese az emberi természetről

Élt egyszer a Gódávari folyó partján elterülő Pratisthána földjén egy nagy király. Neve Vikramáditja, azaz Vitézség Napja volt. Vikramáditja uralkodása idején minden ember élete boldogságban telt. A brámnanák (papok) szorgosan végezték a hat szertartást, az asszonyok hűségesek voltak férjeikhez, az emberek száz évig éltek, a földben minden jó megtermett, az emberek féltek a bűntől, minden élőlényhez irgalmasok voltak, az erényest és bölcset tisztelték, a becsületest megjutalmazták. így éltek a birodalomban.
Történt egyszer, hogy Vikramáditja király a tanácsadóival és fő embereivel beszélgetett. Azon vitatkoztak, hogy egy királynak melyek az erényei, amelyekért a népe szereti. Az egyik ezt mondott, a másik azt. Volt, aki a király bölcsességét hangsúlyozta, volt, aki az igazságosságát, olyan is akadt, aki a nagylelkűségét emlegette, de megegyezni nem tudtak. Csak a király legöregebb tanácsadója hallgatott, kinek Dharmapála, azaz Igazság Őre volt a neve. Bosszantotta a sok értelem nélküli fecsegés. A királynak is feltűnt Dharmapála hallgatása és megszólí­totta:
– Mondd Dharmapála, miért hallgatsz, talán valami gond nyomja a lelkedet? Szólj, és nem fogsz csalódni a nagylelkűségemben.
– Ó, igazak ura, minden uralkodók koronájának gyöngyszeme, szükségben szenvedők kí­vánság teljesí­tő csodafája, Vikramáditja király. Nincs hozzád fogható a nagylelkűségben, igazságosságban, bölcsességben. A néped bár tisztel téged, mégsem adna neked magától egy csészényi tejet sem.
Vikramáditja király szí­ve haraggal telt meg. Tömlöcbe vetette Dharmapálát. De Vikramáditja király igazságossága legendás volt. Nem sokkal később már bánta hirtelenségét, és felmerült benne a gyanú, hogy talán igaz, amit Dharmapála mondott. Maga elé hozatta tanácsadóját, és í­gy szólt:
– Dharmapála, régi és bölcs tanácsadóm vagy. Szavad még sohasem volt hazugság, mindig igazul és jámborul beszéltél. Ha be tudod bizonyí­tani igazadat, szabad lehetsz újra, de ha nem, a tömlöcben töltöd életed hátralevő részét.
Dharmapála, a bölcs nyugodtan válaszolt:
– Igazság kútfője, bölcsesség talpköve, Vikramáditja király! Bár öreg, de igaz és hű szolgád vagyok, nem csaltalak meg soha. Tégy hát próbát. íllí­ttass a piactérre hatalmas edényeket, és hirdesd ki, hogy minden alattvalód, aki téged szeret nagylelkűség forrása, éjszaka szeretete jeléül egy csésze tejet öntsön bele.
így is történt. Az edényeket felállí­tották, és a király kérését kihirdették. Másnap Vikramáditja király és Dharmapála kora reggel elindult a piactérre. Odaértek az első edényhez.
Belenéztek és – Visnu adj erőt! – látták, hogy abban kristálytiszta ví­z van. Mennek a következőhöz, abban is. A harmadikhoz, a negyedikhez, í­gy sorban mindhez, de mindben ví­z volt. Vikramáditja elkeseredett, szomorúan indult vissza a palotába. Kiadta a parancsot Dharmapála jogaiba való visszahelyezésére, majd í­gy szólt:
– Ó, Dharmapála, hát ennyire nem becsülnek engem az alattvalóim?
– Királyok királya, ellenség fenyí­tője, Vikramáditja király. Bocsáss meg a Te hű alattvalódnak ezért a tréfáért. A néped szeret téged, de az emberi természet bonyolult. Minden ember azt gondolta, hogy abban a sok tejben az ő egy csésze vize nem tűnik fel. Mindet csak a kapzsiság kerí­tette a hatalmába, hisz melyik ember ad magától ingyen minden ellenszolgáltatás nélkül bármit is?
Vikramáditja király szí­vébe béke költözött. Selymet, drágaköveket és egyéb drágaságokat küldetett Dharmapálának, valamint megadatott neki minden tiszteletet. Dharmapála a drágaságokat szétosztotta a rászorulók között, és azok áldották a nagylelkűségét.