Mese a szeretetről

Valamikor réges-régen az erdőben élt két fenyőfa. együtt cseperedtek fel, együtt nőttek. Az egyik fiú volt, a másik lány. Nagyon szerették egymást. Úgy érezték minden az övék. Övék az erdő, övék a kismadár, mely rájuk szállt, s minden, minden.Jött a tavasz, minden kizöldült mellettük. Jött a nyár, jött az ősz. Majd jött a tél, s jött az ember. Sokáig bolyongott az erdőben, majd meglátta ezt a két fát, s vette a fejszéjét. Kivágta őket. Fájtak a csapások, de talán az még jobban, hogy szétszakí­tják őket. A piacra kerültek, s ott eladták a két fenyőfát. A fiú egy gazdag családhoz került, s a nagy gazdagság, a sok ajándék, a rengeteg dí­sz hamar elfelejtette vele szerelmesét. Sok – sok dí­szes ajándék került alá. S, boldog volt.
– Hát igen. Ez az igazi élet! – gondolta.
Eközben a lány-fenyő egy szegény családnál állt. Néhány vacak kis dí­sz, ajándék… semmi. A lány nagyon elkeseredett.
– Lám, hiába éltem. Itt kell befejeznem. Mi lehet a szerelmemmel? – kesergett.Elérkezett
Karácsony, a szeretet ünnepe. Az egész föld ünnepelt, s boldog volt, hiszen gyermek született, fiú adatott nekünk. Mindenki boldog volt…
Mindenki… Mindenki? Nem. Ott, ahova a fiú-fenyő került veszekedés volt. A pénz. Már megint a pénz. S a férj otthagyta feleségét karácsony szent ünnepén.
Eközben a másik családnál nagy szeretetben voltak. Lehet, hogy nem volt ajándék, de sokal többet kaptak a gyerekek: szeretetet. Azt, aminél több nem adható.
Elérkezett Ví­zkereszt ünnepe, s a két fa a szénégetőnél találkozott.
– Hiába éltem – kesergett a fiú.
– í, dehogy – szólt a lány- nem az a lényeg, hogy gazdag vagy, vagy éppen szegény, hanem csak annyi, hogy szeretettel vagy-e a másik iránt. Szeretettel a másik iránt. S egymást átölelve égtek el, a szénégető kemencéjében.