Három jó tanács

Egy madarász egyszer különleges jószágot, egy picinyke aranymadarat fogott. Örömében hangosan felkiáltott: – Milyen szerencsés vagyok! Ha a királynak ajándékozom ezt az aranytollút, biztosan néhány arany üti majd a markomat!

ím ekkor legnagyobb meglepetésére a hálóban vergődő madár megszólalt.

– Nézd, kedves madarász! Ha kapsz is értem jutalompénzt, az nem fog sokáig tartani, ráadásul a pénz nem minden, mert tartós boldogságot nem lehet vásárolni rajta. ím ha elengedsz, három páratlanul értékes jótanácsot adok neked, melyeket ha betartasz, egész életedben boldog leszel.

Elgondolkodott a madarász, majd arra a döntésre jutott, ha e ritka szárnyas tud beszélni, ráadásul értelmesen, akkor bizonyára okos dolog lesz meghallgatni a tanácsait is. így hát rábólintott az ajánlatra, de kikötötte, előbb hallani akarja a hasznos tanácsokat, ám í­géri, hogy utána visszaadja a madárka szabadságát.

– Első jótanácsom – kezdte az aranymadár –, sohase bánts senkit, se embert, se állatot! Ne akarj rosszat senkinek, s ne vedd el senki életét, még egy madárét se! A második: bármi anyagi veszteség is érjen, sose sajnáld, hisz a sors azt adja csak, amit az ember kiérdemel. S mivel anyagi dolgok sohasem tehetik igazán boldoggá az embert, ne fájjon azok elvesztése! A harmadik: sose higgy olyasminek, ami ellentmond a józan észnek, hacsak nem kapsz arra kézzelfogható bizonyí­tékot!

Mindez megfontolandó jótanács, gondolta a madarász, s kibontogatta a madárkát a hálóból. Az meg felszállt egy közeli fa csúcsára, s ott hangosan kacagni kezdett:

– De ostoba vagy, te madarász! Ha tudtad volna, hogy a begyemben egy akkora gyémánt van, mint egy gyerekfej, biztos nem engedtél volna el! Most viszont már késő, ilyen alkalmad a meggazdagodásra már sose lesz az életben!

Szánta-bánta oktondiságát a madarász, s törte a fejét erősen, hogyan foghatná be újra a madarat. Ismét kiterí­tette hálóját, csalit helyezett el benne, majd úgy tett, mintha hazaindulna, ám ehelyett elbújt a közeli bokrokban. Az okos kis madár azonban mindent látott.

– Hallod-e, te sajnálatra méltó szerencsétlen! Hogy lehetsz ilyen ostoba? Azt mondtam, ha megfogadod a három jótanácsom, egész életedben boldog leszel. De alig telt el néhány pillanat, s te máris elfelejtetted mindazt, amit mondtam. Újra bántani akarsz egy állatot; meg vagy győződve arról, hogy anyagi kár ért, s ezt nagyon sajnálod, ráadásul mindezt egy valótlan állí­tásra alapozod, hiszen gyermekfejnyi gyémánt nem is létezik, de ha létezne is, hogyan férhetne el egy olyan kis madár begyében, mint amilyen én vagyok? Oktondi embernek úgy látszik felesleges jó tanácsot adni, mert képtelen felfogni, hogy azt nem elég meghallgatni, de meg is kell jegyezni, s aszerint kell élni!

 

Forrás: Kagylókürt