Hála

Egy nemes ember sohasem hálátlan, és sosem feledkezik meg még a legkisebb szí­vességről és jóindulatról sem, amiben részesült.

prathama-vayasi pītaṁ toyam alpaṁ smarantaḥ
śirasi nihita-bhārā nārikelā narāṇām
dadati jalam analpāsvādam ājīvitāntaṁ
nahi kṛtam upakāraṁ sādhavo vismaranti

“Emlékezve az apró ví­zcseppekre, amiket egy kedves személy öntözött rá gyermekkorában, a kókuszpálma rengeteg kókuszdió terhét cipeli minden ember javára, és egész életén keresztül nektári vizet ad nekik. Hasonló módon a szent lelkek sosem feledkeznek meg a legkisebb jótettről sem, [és életüket mindazok viszonzásának szentelik].” (Subhāṣita-ratna-bhāṇḍāgāra, Sajjana-praÅ›aṁsā, 51.oldal, 220. vers)

A hála semmit sem tekint természetesnek, semminek sem becsüli alá az értékét, és mindig reagálásra késztet. Hálát érezni, de nem fejezni ki azt olyan, mint amikor becsomagolunk egy ajándékot, de nem adjuk át. A hála egy olyan isteni erény, amely nélkül más erények nem tudják beragyogni elménket. A szí­vünkbe ültetett lelkiség magját a szent nevek éneklése, Isten és embertársaink szolgálata öntözi, de a hála az, ami termékennyé teszi a földet. Csakis termékeny talajban tud egy mag mély és erős gyökeret ereszteni. A hála felhatalmaz, jelenlétében megnyilvánul az önzetlenség, az adni vágyás, az alázat, a boldogság.

A mai világban sok a hálátlanság. Ha kapnak valamit az emberek, arra közönyösen tekintenek, és csak arra fókuszálnak, hogy mi mást akarnak még. Hála nélkül lehetetlen elégedettséget tapasztalni a szí­vben, mert az ember mindig úgy érzi, hogy többet érdemel és többet akar. Amikor váratlanul ér bennünket valamilyen kedvesség, egy olyan személytől, akitől nem számí­tunk rá, még jobban felfigyelünk rá, de amikor valakitől rendszeresen kapunk, könnyen abba a hibába esünk, hogy természetesnek vesszük jótetteit, nem becsüljük meg, nem értékeljük, s idővel fel sem tűnik, hogy valaki időt, energiát, pénzt, tudást vagy bármi mást áldoz nekünk.

Legyünk hálásak a jótettekért embertársaink felé, s ezzel egy időben vegyük észre örök jótevőnk számtalan ránk zúduló áldását is. A hála azt is jelenti, hogy mindenben látjuk Isten irántunk érzett szeretetét, bármilyen formát is öltsön. A közvetlen tapasztalatunkon túl látunk, és képesek vagyunk megragadni egy-egy helyzet lényegét. Vagyis minden helyzetben megtaláljuk a csodálatos lehetőséget arra, hogy fejlődjünk, jellemben és léleken gazdagodjunk, és menedéket keressünk Istennél. Ebben a menedékben tapasztalhatjuk meg, hogy az élet minden pillanatban felfoghatatlan kincseket tartogat a számunkra.

Vannak azok, akik hálásak, amikor jó dolgok történnek velük, de megzavarodnak és frusztráltak, amikor nehézségek érik őket. Azonban minden lelki út egyetemes alapelve, hogy mindenért legyünk hálásak, bármit is kapjunk Istentől. Minden apró kedvességért legyünk hálásak. És ha hálásak tudunk lenni a nehézségekért, a fájdalmakért és kudarcokért is, akkor tudunk azokból tanulni, tudunk általuk gazdagodni. Különben elvesztegetünk pompás lehetőségeket. A nehézségek által közelebb tudunk kerülni Istenhez, javí­tani tudjuk a saját életminőségünket, hátráltató akadályokat tudunk legyőzni. De ilyenkor Isten taní­tásait, amiket a szí­vünkben súg nekünk, csak akkor tudjuk meghallani, ha hálásak vagyunk.

(Az idézett verset Hari Pārá¹£ada prabhu posztolta ma, s e vers ihlette a további gondolatokat.)