 
Volt egyszer két jégtömb. A hosszú télen keletkeztek egy sziklás, bozóttal körbevett üregben, a hegyoldalt beborító erdő közepén. Makacs közönyösséggel méregették egymást. Viszonyuk meglehetősen hűvös volt. Néhány “jó napot”, egy-két “jó estét”. Semmi több. “Jégtörésről” szó sem volt. Mind a ketten azt gondolták a másikról: – Igazán eljöhetne hozzám! De a jégtömbök egyedül nem tudnak elmozdulni a helyükről. így nem történt semmi és a jégtömbök még jobban önmagukba zárkóztak.
   Az üregben lakott egy borz, aki egy nap így fakadt ki:
   – Milyen kár, hogy itt bent kell lennetek! Gyönyörűen süt a nap odakint!
   A két jégtömb feljajdult. Kiskoruk óta tudták , hogy a nap a legnagyobb veszélyt jelenti számukra.
   Meglepő módon azonban, most az egyik jégtömb azt kérdezte: – Milyen a nap?
   – Csodálatos… Maga az élet. – válaszolta zavartan a borz.
   – Csinálhatnál egy kis rést az odu tetején… Szeretném látni a napot! – mondta a másik.
   A borz nem várta meg, amíg megismétli. Fúrt egy kis lyukat a gyökerek közé és a nap meleg, enyhe fénye aranysugárként hatolt be az üregbe.
   Néhány hónappal később egyszer délben, ahogy a napfény felmelegítette a levegőt, az egyik jégtömb észrevette, hogy olvadni kezd és kis patakká változik. Másképpen érezte magát, nem volt már többé ugyanaz a jégtömb, ami eddig. A másik jégtömb is ugyanezt érezte. Pár nap múlva a jégtömbökből két kis folyócska kezdett csordogálni. Ki is folytak az üregből és nem messze onnan, csillogó kis tavat alkottak, amelyben az ég kékje tükröződött.
   A két jégtömb még érezte saját hidegségét, de ezzel együtt a törékenységét és a magányt. A közös aggodalmat és bizonytalanságot is. Felfedezték, hogy keletkezésük egyforma és valójában szükségük van egymásra.
   Jött két tengelice és egy pacsirta, hogy szomjukat oltsák. A rovarok ott zümmögtek a tó körül, egy puha, hosszú farkú mókus pedig megfürdött benne.
   És ebben a boldogságban ott tükröződött a két jégtömb, akik most szívet találtak maguknak.