Mese a szeretetről

“Volt egyszer réges-régen egy Sziget, ahol az emberi érzések és tulajdonságok éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás, a Gazdagság és még sok más, így a Szeretet is. Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a Sziget elsüllyed, ezért nekik el kell hajózniuk a Világba. Valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a Szigetet. Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni. Mielőtt a Sziget teljesen elsüllyedt volna, a Szeretet elkezdett segítségért imádkozni. Ekkor a Gazdagság egy luxushajón úszott el mellette.

 S a Szeretet megkérdezte:- Gazdagság, el tudnál vinni magaddal? – Nem, nem tudlak!- felelt a Gazdagság- a hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely a számodra.

 – Ezután a Büszkeség közeledett egy csodaszép hajóval a Szeretet felé, így őt is kérlelni kezdte: – Büszkeség, kérlek! El tudnál vinni engem is? – Nem, Szeretet, nem tudlak elvinni – a hajómon minden tökéletes, s te esetleg árthatnál ennek.

 Így hát a Szeretet nagyot sóhajtott, s akkor meglátta a Bánatot…így őt is megkérte: – Bánat, kérlek, vigyél magaddal!

 – Óh, Szeretet, – mondta a Bánat, – ha tudnád, én mennyire szomorú vagyok, s most egyedül kell maradnom a hajómon.

 A Szeretet lemondóan elfordult, s ekkor megpillantotta a Vidámságot közeledni… odaszaladt hát ismét a parthoz és kiabálva kérlelni kezdte…de a Vidámság gyorsan elhúzott a Szeretet mellett, mert annyira elégedett és olyan boldog volt, hogy észre sem vette Szeretetet, meg sem hallotta a kérését.

 Szeretet teljesen magára maradt, s ekkor hirtelen megszólalt egy hang: – Gyere Szeretet, én elviszlek Téged.- s Szeretet látta, hogy egy öregember szólt hozzá. Szeretet annyira hálás és boldog lett, hogy elfelejtette megkérdezni az öregember nevét, s ez csak akkor jutott eszébe, mikor már újra biztonságban volt, de megkérdezni tőle már nem tudta, mert alig értek partot, az öreg máris tovahajózott… Szeretet úgy érezte sokkal tartozik neki, ezért felkereste a Tudást, s kíváncsian kérdezte tőle: – Tudás, meg tudod mondani nekem, ki segített nekem?

 – Az IDŐ volt, – felelte a Tudás. – Az IDŐ?- kérdezett vissza Szeretet- vajon miért segített rajtam az IDŐ?

 S a Tudás válaszolt: – Azért, mert csak az IDŐ érti meg, hogy milyen fontos lesz a Világban, az emberek életében a Szeretet.”

——————————————————————————————————————————————

Márpedig számít

Volt egyszer egy bölcs, aki az óceán partjára járt írni. Nagyon különleges ember volt, ugyanis a kultúra két legjavát kapcsolta össze: egyszerre volt költő és tudós. Eme két szemszögből éleslátással és gyönyörűen írt a világról és a benne betöltött szerepünkről.

Az volt a szokása, hogy a parton sétált, mielőtt munkához látott volna. Egy nap épp a part mentén andalgott, amikor észrevett egy embert, aki úgy mozgott, mint egy táncos.

Magában mosolygott, ahogy arra gondolt, hogy valaki tánccal üdvözli a nap kezdetét, és meggyorsította lépteit, hogy utolérje őt. Ahogy közelebb ért, látta, hogy egy fiatalember volt az, és nem táncolt, hanem lenyúlt a homokba, felemelt valamit, és óvatosan az óceánba dobta.

Ahogy odaért hozzá, megkérdezte:
– Mit művelsz? – A fiatalember megállt, felnézett és így válaszolt:
– Az óceánba dobom a tengeri csillagokat.
– Azt hiszem inkább azt kellett volna firtatnom, hogy minek dobod a tengeri csillagokat az óceánba.
– A nap már felkelt, és hamarosan apály lesz, és ha nem dobom őket a vízbe, elpusztulnak
– De, fiatalember, nem látod, hogy több kilométernyi partszakaszon hevernek a tengeri csillagok? Nem sokat számít ami teszel.

A fiatalember udvariasan meghallgatta, majd lehajolt, felvett még egy tengeri csillagot, és a vízbe dobta a hullámok közé.
– Annak az egynek, annak számított.

Válasza felbőszítette a bölcset, ezért azt sem tudta, hogy válaszoljon. Ezért inkább vissza fordult és visszavonult a kis kunyhójához, és elkezdett írni.

Egész nap, miközben írt, annak a fiatalembernek a képe üldözte őt. Megpróbált szabadulni tőle, azonban nem sikerült. Végül késő este ráeszmélt arra, hogy ő, a tudós poéta nem értette meg a fiatalember tetteinek lényegét.

Rájött arra, hogy amit a fiatalember úgy döntött, hogy nem marad az univerzum puszta szemlélője, és nézi, ahogy az elmúlik, hanem cselekszik és változtat a helyzeten.

A tetteinkkel mi is változtathatunk magunkon és a körülöttünk levő világon. A magam életében megpróbálok úgy eltölteni minden napot, hogy segítsek másoknak a tökéletességhez vezető lelki útjukon. Lehet, hogy nem okoz jelentős változást a világban, azonban valakinek mégis számít.

 Boldogság