Egyszer egy fiú és egy lány Istennek nagy-nagy kegyelméből egymásra találtak. Igen gazdagok voltak, bár szinte semmijük sem volt, lelkük mégis ragyogott, mint a hajnal. Nagyon szerették egymást, így összekötötték drága életüket. Ahogy összekötötték, azonnal neki is lódult, mint valami fogat. Száguldott a fogat sebesen, csak száguldott az Életnek ösvényén, amit négy ló húzott: – Szerelem, Szeretet, Hűség és Tisztelet. Ezek nagyon erős lovak voltak, de nem voltak egyformák. A legjobban Szerelem húzott, alig bírtak utána menni a többiek. De ez a ló mindig hamar kifáradt, így néha pihenésre volt szüksége. Az ő bére volt a legtöbb is, mert minden hónapban ötven aranyat kért az ifjú pár lelkéből. Ezt követte Hűség, aki bár erősen húzott, de rakoncátlan volt, így mindig el akarta vonni a fogatot hol jobbra, hol balra. Ahhoz, hogy egyenesen húzzon, minden hónapban öt aranyat kért a pár lelki kincséből. Ezeket Tisztelet követte, aki bár erős volt, de erejét nem fitogtatta. Amikor ritkán rájött a hoppáré, összezavarta a többieket, mivel nem vette figyelembe, ki-ki után következik, s mindig élre akart törni. Ahhoz, hogy ez ne történjen meg, havonta három aranyat kért a fiatalok lelkéből.
Végül ott volt még Szeretet. Å mindig csendes volt és nyugodt, s sokat tűrt a többiektől. Mindig lehetett rá számítani, nélküle a csapat szétszéledt volna, mivel ő volt mindennek lelke. Havonta csak egy aranyat kért, de azt is úgy adták oda néki erővel, mivel magától nemigen kérte. Sok éve száguldott már a fogat az Életnek ösvényén, s egyszer csak elfogyott a pénz. Szerelem várta jussát, de nem tudták néki odaadni, mivel kettejüknek összesen sem volt már ötven aranya. Fáradtan és kimerülve roskadt le az út szélére, s elbúcsúzott tőlük. Keservesen siratták, de ez a ló hajthatatlan volt, mert a nagy ár néki kijárt, s mivel nem kaphatta meg, odébb állt.
Most már sokkal szegényebbek voltak, de rendületlenül haladtak előre közös útjukon. Három lóval mentek árkon-bokron, hegyen-völgyön. Már nem száguldottak úgy, ahogyan eddig, de azért csak haladt a szekér. Ahogy teltek-múltak az évek, egyszer csak annyira elfogyott a pénzük, hogy választás elé álltak. Valamelyik lovat ismét el kellett bocsátani…na de kit bocsájtsanak el? Végül úgy döntöttek hogy elengedik Tiszteletet, mert hát úgy is csak állandóan az élre akart törni. Bár Hűség tartása többe került, mégis úgy érezték, meg kell tartaniuk Szeretettel együtt. így a fogatot két ló húzta: – Hűség és Szeretet. Nem mentek gyorsan, mert ez a két ló gyengébb volt, s nehezebb is volt nékik már a fogatot húzni, de azért csak haladtak. Sűrűn megálltak, s volt, hogy visszafelé is mentek, mert el-elhagytak valamit, amit aztán fontosnak tartottak, s így visszamentek érte. Aztán már nem is volt ott, így fölöslegesen tették meg a visszafelé vezető utat, és hát nagyon elfáradtak.
Végül semmijük sem maradt már, csak egy aranyuk. Hűség ezt meghallván azonnal menni akart, hisz bér nélkül maradt, de ekkor előlépett Szeretet, és kérlelni kezdte:
– nézd, hogy szenved ez a két ember! Nem hagyhatjuk itt őket, hisz már semmijük sincs.
– Engem nem győzöl meg! Olyan párt keresek, akik gazdagok, s meg tudnak majd engem fizetni! Hagyj, hadd menjek utamra!
Ahogy a fiú és a lány hallotta, mint beszél a két ló, keserves sírásba kezdtek. Kétségbeesésük közepette akkor Szeretet alányúlt a nyergének, s minden aranyat, melyet a sok-sok év alatt kapott tőlük, elévette, s nekik adta.
– Legyetek boldogok, s boldoguljatok ezután!
A párocska remegő kézzel fogadta el az adományt, s megbecsülésük jeléül visszaadták az egészet a két lónak.
Ahogy ezt meglátta Hűség, azonnal visszaállt a kocsi elé, s Szeretettel egyetemben ismét elkezdték húzni a kocsit, a azóta is húzzák égen-földön…
