A kisfiú története

A kisfiú a táblára nézett, majd saját virágaira. Szebbnek találta őket annál, mint amit a taní­tó néni rajzolt. Szótlanul megfordí­totta lapját és rajzolt egy piros virágot, zöld szárral.

Reggel van, becsöngettek. Új nap, a régi lelkesedés. Kis barátunk a padban ül, ugyanaz az érdeklődés ül tekintetében.
– Ma gyurmázni fogunk! – szólt a taní­tónő, mire a kisfiú ujjongott magában. – Csodás! Hisz imádok gyurmázni! Kí­gyókat, hóembert, elefántot, teherautót képzelt el magában. Elkezdte hát gyúrni, formálni, keze melegével alakí­tani az agyagot, mire a taní­tónő újabb utasí­tást adott nekik:

– Várjatok, még nem álltok készen! Megmutatom, hogyan csináljatok tányért – és egy mélytányért készí­tett. – Most pedig nekifoghattok. A kisfiú a mélytányérra nézett, majd az előtte fekvő állatokra, kisautóra. Jobban tetszettek neki. Szó nélkül mindet nagy golyóba gyúrta és egy nagy, mélytányért formált belőlük. Olyat, mint a taní­tó nénié.

A kisfiú hamarosan megtanult várni az utasí­tásra, szófogadóan követni a taní­tó parancsait. Többé már semmit sem készí­tett saját magától.

Egy nap a kisfiú családjával más városba költözött. Más iskolába ment, más osztály várta. Az iskola az előzőnél is nagyobb volt. Magas lépcső és hosszú folyosó vezetett az osztályteremhez.

Reggel van, becsöngettek. A kisfiú a padban ült, felkészülve az új napra.

– Ma rajzolni fogunk!

– Pompás! – gondolta a kisfiú, és várta a taní­tónő utasí­tását, hogy mit rajzoljon. Ő pedig semmit sem mondott, csak sétált a padsorok között. Mikor a kisfiú üres lapjára nézett, megkérdezte:

– Talán nem tudsz rajzolni?

– De igen – válaszolta – mit kell rajzolnunk?

– Nem tudom, amí­g le nem rajzolod – válaszolta az új taní­tó.

– Hogyan kezdjem?

– Ahogy szeretnéd. Ha mindannyian ugyanazt rajzolnátok, és ugyanolyan szí­nűre festenétek, honnan tudnám, ki rajzolta?

– Nem tudom – válaszolt a kisfiú, és egy piros virágot rajzolt, zöld szárral.