Az élet olyan, mint egy csésze kávé…

Egyszer egy csapat öregdiák – valamennyien igen sikeresek a munkájukban
– összejött, hogy meglátogassák az öreg professzorukat.
A kedélyes társalgás hamarosan az életben és a munkában megtapasztalt stresszről szóló panaszáradatba torkollott.
A házigazda ekkor kávét ajánlott a vendégeinek, majd kisvártatva egy nagy kannával,
valamint számos különféle csészével tért vissza a konyhából.
Volt köztük porcelánból, műanyagból, üvegből,sőt kristályból készült is; az egyik olcsó,
a másik drágább, és akadt köztük néhány igen különleges darab is.

Vegyenek maguknak a tálcáról – kínálta őket a professzor.

Mikor már minden kézbe jutott csésze, az öreg tanár körbenézett, majd így szólt:
“Ha észrevették, az összes drága csésze gazdára talált, míg az egyszerűbb,
ne adj’isten, csorba szélűek, megmaradtak.
Azt kell mondjam, hogy míg egyfelől természetes az, hogy mindenki a legjobbat választja magának,
másfelől viszont éppen ez a gyökere az önöket gyötrő sok stressznek és problémának.

Amit eredendően akartak, az, ugye, a kávé, és nem pedig a csészék; ám önök kiválogatták a legdíszesebb csészéket,
sőt, titkon a társaikét is alaposan szemügyre vették… Nézzék: az életük – a kávé, a csészék pedig a munka, pénz, társadalmi pozíció.
Csupa olyan eszköz, ami arra való, hogy az Életet megtartsa, tartalmazza; de nem változtatja meg annak eredeti minőségét.
Sokszor megesik, hogy miközben a csészére koncentrálunk, elmulasztjuk az Isten adta “kávé” élvezetét…

Ne engedjék hát, hogy a csészék az orruknál fogva vezessék önöket! Élvezzék inkább a kávét.”