Élt egyszer egy szerzetes a hegyekben, aki idejének nagy részét egyedül, teljes csöndben töltötte. Egy napon látogatók érkeztek hozzá egy távoli városból. Kíváncsiak voltak az életére, ugyanakkor értetlenül tűnődtek azon, hogy miért is jó ez neki.
Csak figyelték, ahogy csöndben végzi dolgát: éppen egy kútból mert vizet magának. Egyikükből végül kibukott a kérdés:
„Mire jó az, hogy a napjaidat az emberektől távol, magányosan, teljes némaságban töltöd?”
A szerzetes felnézett, majd anélkül, hogy abbahagyta volna a vízmerést, így szólt:
„Nézzetek bele a kútba. Mit láttok?”
„Semmit sem látunk, túl zavaros a víz.” – felelték a látogatók.
A szerzetes ekkor letette a vödröt, amivel a vizet merte, majd rövid csönd után ismét szólt a feszülten figyelő látogatókhoz:
„Most újra nézzetek bele a kútba. Mit láttok?”
A látogatók egyenként a kút fölé hajoltak, majd lelkesen válaszolták:
„A saját arcképünket látjuk a tiszta vízben tükröződni.”
„Így van.” – mondta a szerzetes. „Amíg a vizet mertem, az zavaros volt, és nem láttatok benne semmit. Amikor nyugalomban hagytam a vizet, megtaláltátok benne önmagatokat. Elménk is pontosan így működik, amikor csöndben részesülhet.”
A látogatók megértették a tanítást.
